Rozsdás böki. Ez volt korábban e blog címe. Az alatta lévő pár sorból az is kiderült továbbá, hogy ez a Nagymamám mondása volt, azzal a bizonyos nagyon jellegzetes kézmozdulattal együtt, amit még mindig tisztán látok magam előtt. Lólábfi (Horgász SC) volt oly kedves, hogy a 2006-os újévi bejegyzésnél hagyott hozzászólásában el is magyarázta, szerinte ez mit jelent. Szerintem is azt. Aki nem tudja, az archívumban megtalálja (Shana Tovah; 2006 szept. 22.). Aki pedig nem hiszi, járjon utána.
Addig én elmesélem, miért és hogyan lettem most Juana.
Nem új dolog ez. Sok éve már (bár az utóbbi időben még egyre inkább), hogy amolyan tipikus bolygó zsidónak érzem magam. Aki jön-megy, bolyong, keresgél. Lelki és fizikai értelemben egyaránt. Keresi I-stent, önmagát, a helyét a világban. Közben rengeteg dolgot átél és tapasztal, ismereteket és ismerősöket szerez, elkövet csomó bakit, meg létrehoz jó dolgokat is, nagyokat érez, sokat szenved és sokat boldog, sokat sír és sokat szeret, mindeközben folyamatosan agyal, és állandóan kívülálló.
A mindenit, de őszinte vagyok.
Annak a bizonyos bolygó zsidó figurának a spanyol neve pedig nem más, mint Juan Espera en Dios. János, aki az I-stent várja (keresi / hiszi / bízik benne).
Hát így.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment