Üzenet

... a névtelenül kommentelő gerinctelen féregnek, aki nem csak Edikémnek szólít, hanem időről időre okosságokat és tanácsokat is merészel osztogatni pofátlanul arctalanul és névtelenül, holott inkább neki lenne még mit tanulnia, szóval kedves anonymus görény, ne fáradj, a kommentjeid soha, ismétlem: SOHA nem fognak itt megjelenni. Mert minősíthetetlenek, mert ostobák, és mert névtelenek. Ha szeretnél mégis értelmes eszmecserét folytatni, tudod, hol találsz.

Zárjuk le most már...

... ezt az évet.

Komolyan nem értem ezt az egész sz*rt, de azt tudom, hogy rohadtul elegem van.

Ó jajj, gyorsan-gyorsan, tessék kérem fejvesztve menekülni, tessék kérem csodálkozni és meglepődni, majd eltűnni és kihátrálni, itt bizony komoly vész esete forog fenn!
És valóban: aki azt várja tőlem, hogy mindig mosolyogjak, hogy kedves legyek, könnyed és szórakoztató, hogy mindenre azt feleljem „nem baj, majd legközelebb”, meg hogy „oké rendben, semmi gond”, valamint hogy „nyugi, minden rendben lesz”, az jobb, ha tényleg elmegy önként a büdös francba, mielőtt én küldöm el.

Sajnálom, ez van. Én sem így képzeltem.
Higgyék el kérem, nem arról álmodtam kisleány koromban, hogy életem derekán még mindig itt fogok tartani. Na de hol is van az az itt?
Hát nagyjából sehol.  A semmiben. Mondhatnók: de hisz ez jó! Ebben minden benne van! Nyitva a világ, tele lehetőségekkel! Csodás gondolat, de most talán hagyjuk ezt.
Legutóbb ott tartottunk, hogy másfél hónapja voltam munkanélküli, s mint ilyen, élveztem az életet és bizakodva tekintettem a jövőbe. Ez július 16-án volt. Fél év sok idő. Túl sok ahhoz, hogy az ember azóta is munkanélküli legyen.  Persze, volt egy szuper nyaram. Volt dolgom is bőven, ezeken felül fesztiváloztam (mint önkéntes, pénzem nem lett volna rá) és strandoltam és sportoltam amennyi belefért (akkor még volt AllYouCanMove kártyám).
Természetesen minden nap a munkakereséssel kezdődött, hetente átlag 30-40 állásra küldtem be a jelentkezésemet. Eleinte válogattam. Hogy jó legyen, értelmes legyen, nekem való legyen, szaktudásomnak és tapasztalatomnak megfelelő legyen, jó helyen legyen, esetleg még fizessen is valamit. Ez a taktika nem jött be, ezért később nem válogattam, küldtem mindenre, amit értem. Hát, ez sem jött be. Négy hónapig csücsültem itthon.
Végül októberben sikerült elhelyezkednem egy borzalmas munkahelyen, aminek mégis nagyon örültem, mert mégiscsak munkahely volt, és akkor már nagyon kellett a pénz, ezért becsülettel elvégeztem a feladatomat. Értékelték is, örültek, hogy jól dolgozom, hogy eredményt produkálok. Nem fukarkodtak a dicsérettel, sőt, mivel látták, hogy jól megy a dolog, kiküldtek Izraelbe is. Majd rá egy héttel kirúgtak. Mivel még próbaidőn voltam (igaz, hogy a legvégén), ezt minden gond és különösebb magyarázkodás nélkül megtehették.
A baj az, hogy én ezt már végigcsináltam. Jó, persze, nyilván van valami, amit meg kellett volna tanulnom belőle, de én rossz nebuló voltam, ezért most visszadobja az élet megint ugyanazt a sz*rt. Tény, hogy ez az egész spirál már egyszer volt. Már voltam munkanélküli. Aztán takarítónő. Bébiszitter. Nénimosdató. Polcrakodó. Adatfeldolgozó. Helpdeszkes nímand. Hadd ne soroljam tovább. Mindez már voltam, éveken át, miközben azt ismételgettem, hogy ó, hát lesz ez majd jobb is, valahol el kell kezdeni.
Hát ettől vagyok kiakadva. Hogy megint ugyanott tartok. És aki még egyszer azt találja mondani, hogy „te biztos hamar találsz, olyan okos vagy”, azt úgy verem pofán, hogy Alaszkáig repül a protkója.

Amitől igazán padlót fogtam most, az az, hogy tegnap az utolsó szalmaszál csúszott ki a kezeim közül, amibe eddig még kapaszkodtam. A sport. Év elején, amikor még volt munkahelyem, kiváltottam az AllYouCanMove kártyát, ami nekem az év egyik legnagyobb ajándéka volt. Ezzel jártam sportolni egész nyáron. Ezzel mentem úszni, amikor a 40 fokos lakásban felforrt az agyam, ezzel mentem jógázni, amikor már épp darabjaimra hullottam és megzuhantam volna, ezzel mentem spinningre, amikor már majdnem felrobbantam a bennem szorult kihasználatlan energiától, ezzel mentem zumbára, amikor folyton sírnom kellett, ezzel mentem emberek közé, amikor már kezdtem teljesen befordulni az egyedülléttől és az unalomtól.
Jó volt, szép volt, köszönöm, ennyi. Az évnek vége, a kártyát pedig nem tudom meghosszabbítani, mert ahhoz munkahely kellene. Aki hónapokkal ezelőtt megígérte, hogy bevesz társkártyásnak, az az utolsó pillanatban kihátrált. Aki volt mostanában munkanélküli, annak nyilván nem kell magyaráznom az ezzel járó anyagi helyzet és a sportbérletek ára közötti összefüggést. 

Összegezvén az eddigieket: sz*r az egész.

E csodás és építő gondolatokkal kívánok áldott, békés polgári újesztendőt minden felebarátomnak.

Nekem nem tetszenek a mostani modern versek / I don't like these modern poems

Tudok ám én is
verset írni
már ha a versírás azt
jelenti, hogy
sorokat
írunk
egymás
alá
véletlenül szavakat, csak
ne rímeljen sose
de szerintem ez nem az
vagyishát
tudomisén akkor mi

---------------------------------------

I can also
write poetry if
poetry means
lines written down
one
under
the
other
miscellaneous words that
must never rhyme
but I don’t think this is it
or rather
what do I know what is then

Másfél hónapja...

… vagyok munkanélküli.

Rosszul hangzik, mi? Hát, nem is túl vidám dolog, bár nagyon igyekszem nem elkenődni, és gőzerővel keresek valami jó állást.
Meg aztán nem unatkozom, dehogy, épp ellenkezőleg! Olyan sok a dolgom, mióta munkanélküli vagyok!
Régebben is észrevettem, hogy egy nem a munkahelyen töltött nap alatt mennyi mindent el lehet végezni. Hogy úgy mondjam: rengeteget lehet dolgozni, ha az embernek nem kell dolgozni. A legideálisabb eset persze az, amikor az embernek olyan a munkája, munkahelye, hogy ott amúgy is azt csinálja, amit el akar végezni. Ez az egyik olyan ismérv, amelyből kiviláglik, milyen egy jó munka. Aztán persze a pénz és a társaság sem mellékes.

Azt terveztem egyébként, hogy majd rendszeres időközönként posztolok ide, hogyaszongya munkanélküliségem első napja, első hete, első hónapja, stb. De épp a fent említett sűrű elfoglaltságok miatt nem jött össze, pedig az igen kúl lett volna. Meg az is van, hogy elszoktam a blogolástól, de most majd jól visszaszokom rá. Talán.

Az elmúlt egy hónap egyébként nagyon jól telt.

Az elején elintéztem mindenféle hivatalos és egyéb ügyeket, amikhez munka mellett nem lett volna kanalam.  Elvittem pl. olajcserére a kocsit, amiből persze nem csak olajcsere lett, de legalább minden rendben van.

Aztán voltam Szombathelyen is, kétszer. Ez ezért érdemel egy külön bekezdést, mert most végre nem egy nagy hétvégi rohanás volt az egész, hanem a 4-5 nap alatt tudtam elég időt tölteni a szüleimmel, a családdal, és réges-rég nem látott ismerősökkel, barátokkal. Meg persze a gyakrabban látottakkal is. Szombathely irtó klassz város, mindig van ott valami érdekes történés, valami koncert, előadás, open microphone night, ilyen-olyan fesztivál. Legutóbb pl. Lamantin Jazz.
Szakértettem és segédkeztem a nemrég megnyitott Zsidó Múzeumnál is, jó és szép és fontos az is.

Ja, és kipróbáltam az Oszkár Telekocsit! 2500 Ft-ért sikerült lezúznom Szombathelyre. A vonat több, mint ötezer egy útra. Meg kell nézni persze, hogy kivel megy az ember, illetve hogy kit vesz fel a kocsijába, de nekem abszolút bejött.

Voltam tolmácsolni is 2x – ezt imádom. Nagyon érdekes és elég nehéz meló, valamint jól fizet.

Statisztaválogatáson is voltam. Gondoltam, az időmből kitelik, miért ne. Persze azóta sem hívtak, de ez engem nem riaszt vissza – további válogatásokra is el fogok menni, amíg nincs más meló, ez is nagyon jó lesz. Lényegesen jobb, mint napi 9 órában bezárva lenni és valami sz*rt csinálni f*ng pénzért. Pl. embereket felhívogatni telefonon mindenféle baromsággal. 

De mielőtt rátérnék a munkaügyre, elmesélem, hogy voltam a VOLT fesztiválon. A Szigeten évek óta dolgozom, mint a Jewish Meeting Point önkéntese, de itt most voltam először. A Szigetet is nagyon szeretem, és ez is nagyon jó volt. Mivel összesen hárman voltunk, plusz egy fő egy másik szervezettől néha besegített, volt pörgés rendesen. Rengeteg érdeklődő volt, sok-sok édes és értelmes ember, és néhány meglepő találkozás.
Azért szeretek ezeken a fesztiválokon dolgozni, mert így nappal ott vagyok, belekóstolok a hangulatba, viszont mire kezdődne a részegen-beszívva fetrengős-őrjöngős nem-szeretem időszak, addigra én mehetek haza. Most sem volt ez másképp, a városban volt szállásunk (mennyire uncool, ha valaki nem vállalja az üvöltő tuc-tucban és a porban a sátrazást?), bringával közlekedtünk a csodaszép Sopronban, és még ezzel együtt is úgy számoltam, hogy a 4 nap alatt 14 koncerten voltam. Jó, nem az összesen elejétől végéig, de azért munka mellett ez sem rossz!

Mindezeken kívül nyakunkon a költözés. Ez jó, várom nagyon, és még jó is, hogy így ráérek, mert a lakáscsere és a szükséges munkálatok kapcsán is van sok feladat.

Az van, hogy a munkaügyről most már nincs is kedvem írni. Ez biztos valami pszichés dolog, most jól elnyomom azt, ami számomra kellemetlen…
A lényeg az, hogy keresek, jelentkezek, tárgyalok, mindez rengeteg időt és energiát igényel, de még nincs semmi konkrétum.
Az ügy érdekében csináltam egy prezit is.
Szeretnék egy jó munkát. Olyat, ami nekem való. Amibe oda tudnám tenni magam. Mert bennem még olyan sok van!
Persze most elvállalnék olyat is, ami mondjuk nem épp az álmom, és megcsinálnám becsülettel azt is, hiszen valamiből élni kell, de az ilyenekre általában nem vesznek fel, mert ők is érzik, hogy valami nem stimmel.
Itt van most a sok önkéntes meló, amivel hirtelen mindenki megtalál „úgyis ráérsz” alapon. Ezeket is szívesen csinálom, és értékelik is, és tudom, hogy aki nem ad, az nem is kap, és tényleg, jólesik, hogy adhatok, és jólesnek az érte kapott szép szavak is. De hogy azt a fránya mocskos anyagias fejemet, az egyre apadó bankszámlámat elnézve, azt hiszem, hamarosan némi fizetés is jólesne!

Munkaügy

Új fejezet nyílik. Nem rúgtak ki, nem mondtam fel. Csak megszűnt a melóm.

Nem is olyan szörnyű a munkaügyi központ, mint amennyire féltem tőle. Sőt, inkább érdekes volt.

7:35 Tizenharmadik vagyok a sorban. Jó, hogy idejöttem korán. A hivatal 8:30kor nyit. A kaput már kinyitották, az udvaron állunk addig.

8:15 Szerencsére a dohányzásra kijelölt hely az udvar másik végén van, nem füstölnek az orrom alá. Ahogy topogok, rálépek valamire, majd véletlenül kicsit odébb rúgom. Nézem, hát egy ezüst gyűrű. Előttem, mögöttem csak férfiak. El sem tudom képzelni, hogy került oda. Nekem küldte a JóIs-ten. Majd megcsináltatom.

8:30 Percre pontosan nyit a hivatal. A sor a kapun túl is áll, legalább ötvenen vannak mögöttem.

8:45 Túl vagyok a mogorva recepciós hölgyön, sorszámom van és bejelentkező lapom.

9:15 Az első körön túl vagyok. Bejelentkeztem. Az ügyintézőnek már most tele a hócipője, ez látszott, bár nem volt kimondottan bunkó. De az utánam következőket nem irigylem. A sorszámommal most várhatok a második körre, ahol majd megállapítanak valamit. Tanácsadás, tanfolyam csak 25 év alattiaknak.

9:30 Az ügyfélváróban a kávéautomata mindig pittyeg egyet, amikor kiad egy italt. Ilyenkor 50 szempár fordul a sorszámokat jelző elektromos tábla felé. Vicces is lehetne, de valahogy mégsem az.

10:00 Végeztem! Márta a másodikon meghozta a határozatot. Bruttó 80akárhányezer Forintra vagyok jogosult három hónapon át.

Hazamegyek, iszom egy kávét.

Főzök ebédet is, ha már így ráérek. Jó dolog a paprikás krumpli újkrumpliból. Eszembe jut Lili néni, teszek bele nokedlit is.

Emlékszem, mit röhögtünk, mikor egyszer valami előadáson azt mondta egy csilli-villi kőgazdag nő, hogy „olyan depressziós voltam, hogy gyorsan elmentem wellnesselni, majd vettem egy repjegyet New Yorkba”. Hát, a repjegy most nem fér bele, de wellnesselni elmehetek ingyen és bérmentve, hála az AllYouCanMove kártyámnak.

A wellness szuper. De jó, hogy végre ráéerek! Nem is olyan rossz a munkanélküliség.
De, rossz.
Csak elkeseredni nem vagyok hajlandó.
Mindig van valahogy, megmondta Micimackó is, márpedig ő tudja. Keresek tovább. Remélem, engem is keres valaki.