Mint a pizzarendelés / Like ordering pizza

Néhány évvel ezelőtt – rendben, volt az jónéhány... úgy gimnazista korom környékére datálom – úgy gondoltam, hogy én soha nem tudnék elmenni az utcán egy földön fekvő ember mellett. Olyan csak az amerikai filmekben van. Olyasmi, mint a pizzarendelés. Nem a mi világunk.


Ez ma ebédszünetben jutott eszembe, miután megettem az ebédet, sőt, már a kávén és linzeren is túl voltam, és a munkahelyemre visszafele jövet megtettem mégis, sőt, nem is először.

Átvágtam a parkon, és ott feküdt a fal mellett, egy piros pléd alatt, egy halom kutyagumi közvetlen szomszédságában. Aztán a padon is feküdt egy, ápolatlan, büdös. És akkor jutott eszembe, hogy akkor most hogy is van ez. És arra jutottam, hogy ez már túl sok. Minden túl sok. Túl sok ember fetreng már a járdán és a padokon ahhoz, hogy ez engem meghasson. Mert egyrészt tehetetlen vagyok, másrészt mondhatnám, hogy már megszoktam. Most már nálunk is mindennapos ez, mint a pizzarendelés. Ez pedig annyit jelent, hogy nagy a baj. Méghozzá nem (csak) velem. Szerintem.



---------------------------------------



A few years ago – ok, quite a few years ago it was, must have been around my high school years – I thought I would never walk by a person laying on the ground. That only happens in American movies. It’s like ordering pizza. Not in our reality.

I remembered these thoughts today, after I finished my lunch and completed the coffee-and-cake mission and on my way back to work I did it. And not even for the first time.

I walked through the little park, and he was laying by the wall of a building, under a red blanket, right next to a big pile of dogpoop. And then there was another one, laying on a bench, dirty, stinky. So what’s up with this, i thought to myself. And the first thing that came to my mind was: too much. It’s too much. There are too many people laying around on the streets, too many to move me. Because on one hand I feel like there is nothing I can do, and on the other hand I could even say I got used to it. It happens all the time. It’s like ordering pizza. Which means that there is a problem. And the problem is not (only) with me. I think.

Téli reggeli ás-és

Sötétben óracsörgés, szemfájás, viszketés, a meleg ágyból kikászálódni nem akarás. Papucs felnemhúzás, hideg fürdőszoba padlóra lépés. Hidegvizes arcmosásnak kimondottan rosszul esés.


Mitvegyekfel gondolkodás, vasalni nem akarás, rádió bekapcsolás, időjárás meghallgatás. Addig is kávéfőzés.

Ruha eldöntés, gyorsan zokni felhúzás, kávé megivás, de még mindig fel nem ébredés.

Trikó, póló, ing, polóver felvevés, plusz kabátban a melegtől megrohadás. Cipőt bekötni nem tudás, anyázva kabát levevés. Kabát visszavevés, hátizsák a kabátujjon felmenni nem akarás.

Kapun kilépve sötét hideg arculcsapás, metróban tülekedés, és a fent említett kabátban ismét megrohadás. Ha van hely és érkezés, kabát levevés, majd leszálláskor a mozgólépcsőn visszavevés (közben a mögöttünk állót kabátujjal kicsit leütés, következményeként rosszalló pillantás).

Végre megint utcán levés, kabát behúzás, úgy is fázás, nyár utáni nosztalgiázás.