Zárjuk le most már...

... ezt az évet.

Komolyan nem értem ezt az egész sz*rt, de azt tudom, hogy rohadtul elegem van.

Ó jajj, gyorsan-gyorsan, tessék kérem fejvesztve menekülni, tessék kérem csodálkozni és meglepődni, majd eltűnni és kihátrálni, itt bizony komoly vész esete forog fenn!
És valóban: aki azt várja tőlem, hogy mindig mosolyogjak, hogy kedves legyek, könnyed és szórakoztató, hogy mindenre azt feleljem „nem baj, majd legközelebb”, meg hogy „oké rendben, semmi gond”, valamint hogy „nyugi, minden rendben lesz”, az jobb, ha tényleg elmegy önként a büdös francba, mielőtt én küldöm el.

Sajnálom, ez van. Én sem így képzeltem.
Higgyék el kérem, nem arról álmodtam kisleány koromban, hogy életem derekán még mindig itt fogok tartani. Na de hol is van az az itt?
Hát nagyjából sehol.  A semmiben. Mondhatnók: de hisz ez jó! Ebben minden benne van! Nyitva a világ, tele lehetőségekkel! Csodás gondolat, de most talán hagyjuk ezt.
Legutóbb ott tartottunk, hogy másfél hónapja voltam munkanélküli, s mint ilyen, élveztem az életet és bizakodva tekintettem a jövőbe. Ez július 16-án volt. Fél év sok idő. Túl sok ahhoz, hogy az ember azóta is munkanélküli legyen.  Persze, volt egy szuper nyaram. Volt dolgom is bőven, ezeken felül fesztiváloztam (mint önkéntes, pénzem nem lett volna rá) és strandoltam és sportoltam amennyi belefért (akkor még volt AllYouCanMove kártyám).
Természetesen minden nap a munkakereséssel kezdődött, hetente átlag 30-40 állásra küldtem be a jelentkezésemet. Eleinte válogattam. Hogy jó legyen, értelmes legyen, nekem való legyen, szaktudásomnak és tapasztalatomnak megfelelő legyen, jó helyen legyen, esetleg még fizessen is valamit. Ez a taktika nem jött be, ezért később nem válogattam, küldtem mindenre, amit értem. Hát, ez sem jött be. Négy hónapig csücsültem itthon.
Végül októberben sikerült elhelyezkednem egy borzalmas munkahelyen, aminek mégis nagyon örültem, mert mégiscsak munkahely volt, és akkor már nagyon kellett a pénz, ezért becsülettel elvégeztem a feladatomat. Értékelték is, örültek, hogy jól dolgozom, hogy eredményt produkálok. Nem fukarkodtak a dicsérettel, sőt, mivel látták, hogy jól megy a dolog, kiküldtek Izraelbe is. Majd rá egy héttel kirúgtak. Mivel még próbaidőn voltam (igaz, hogy a legvégén), ezt minden gond és különösebb magyarázkodás nélkül megtehették.
A baj az, hogy én ezt már végigcsináltam. Jó, persze, nyilván van valami, amit meg kellett volna tanulnom belőle, de én rossz nebuló voltam, ezért most visszadobja az élet megint ugyanazt a sz*rt. Tény, hogy ez az egész spirál már egyszer volt. Már voltam munkanélküli. Aztán takarítónő. Bébiszitter. Nénimosdató. Polcrakodó. Adatfeldolgozó. Helpdeszkes nímand. Hadd ne soroljam tovább. Mindez már voltam, éveken át, miközben azt ismételgettem, hogy ó, hát lesz ez majd jobb is, valahol el kell kezdeni.
Hát ettől vagyok kiakadva. Hogy megint ugyanott tartok. És aki még egyszer azt találja mondani, hogy „te biztos hamar találsz, olyan okos vagy”, azt úgy verem pofán, hogy Alaszkáig repül a protkója.

Amitől igazán padlót fogtam most, az az, hogy tegnap az utolsó szalmaszál csúszott ki a kezeim közül, amibe eddig még kapaszkodtam. A sport. Év elején, amikor még volt munkahelyem, kiváltottam az AllYouCanMove kártyát, ami nekem az év egyik legnagyobb ajándéka volt. Ezzel jártam sportolni egész nyáron. Ezzel mentem úszni, amikor a 40 fokos lakásban felforrt az agyam, ezzel mentem jógázni, amikor már épp darabjaimra hullottam és megzuhantam volna, ezzel mentem spinningre, amikor már majdnem felrobbantam a bennem szorult kihasználatlan energiától, ezzel mentem zumbára, amikor folyton sírnom kellett, ezzel mentem emberek közé, amikor már kezdtem teljesen befordulni az egyedülléttől és az unalomtól.
Jó volt, szép volt, köszönöm, ennyi. Az évnek vége, a kártyát pedig nem tudom meghosszabbítani, mert ahhoz munkahely kellene. Aki hónapokkal ezelőtt megígérte, hogy bevesz társkártyásnak, az az utolsó pillanatban kihátrált. Aki volt mostanában munkanélküli, annak nyilván nem kell magyaráznom az ezzel járó anyagi helyzet és a sportbérletek ára közötti összefüggést. 

Összegezvén az eddigieket: sz*r az egész.

E csodás és építő gondolatokkal kívánok áldott, békés polgári újesztendőt minden felebarátomnak.