Régóta vadásztam ezekre a régi, eredeti Piszkos Fredekre, Vanek úrra, a Ciklonra, a 14 karátra. Mert mostanában csak ezeket a borzalmasan giccses keményfedeleseket, meg azt az iszonyú vastag és csúnyapapíros ömlesztett verziót kapni. S tegnap végre találtam, s meg is vettem párat. Nemmondommeghol.
Úgy látszik, a kedvenc magyar íróim és költőim többnyire a huszadik század elejiek. Radnóti Miklós, Szerb Antal, Örkény István (hogy csak a legfőbb, oda-vissza olvasott mániáimat említsem, bár folytathatnám a sort) mellett Rejtő Jenő. A zsenik mindig őrültek is kicsit. Különben nem mernének zsenik lenni. Nem tudnák a fél világot megnevettetni a véresen komoly valósággal. Rejtőről is sok őrült történet járja. A következőt pl. a literatura.hu-n találtam:
Esténként Rejtő villamosra ült, és kiutazott a Lipótmezőre, a híres tébolydába, mert súlyos idegbetegség címén és okából ott lakott, csak napközben kiengedték, mert nem volt ön- és közveszélyes. Egy este későn érkezett, már zárva volt a kapu; rugdosni kezdte. A portás megkérdezte, mit keres.
- A hálószobámat - válaszolta.
- Megőrült?! - kiáltott rá a kapus.
- Igen, azért van itt a hálószobám!
Egyébként Rejtő szerintem szubkultúra. Mert ugye a magyar nép, mint olyan, két részre osztható (mármint ebből a szempontból, s ez nem izmus): aki olvasott Rejtőt, és aki nem. Akik olvastak, azok képesek szinte bármely helyzetben félmondatokból is megérteni egymást, és vinnyogva röhögni, ha elhangzik egy-egy varázsszó, mint pl. "Nevem Van...", vagy "Hümér". Ez persze még viccesebb tud lenni, ha vannak jelen olyanok is, akik nem olvastak Rejtőt, és teljesen értetlenül nézik, hogy most miért kell fetrengeni azon, hogy "Kőszáli Sas". :-)
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment