Koldus szegényen vagy királyi gazdagon?

A koldusokat, ugye, sajnálni kellene. Meg persze segíteni őket. Csak ez nem mindig megy, mert néha annyira belekeverednek a saját hazugságaikba, hogy az olyan… nem is tudom milyen… tragikomikus vagy mi, sőt időnként egyenesen dühítő, hogy ha már hazugsággal próbálnak pénzt kicsalni az emberektől, legalább ne nézzenek mindenkit ennyire igen nagyon hülyének. Tegnap délelőtt a Deák téren odajön egy nő, mondja, hogy Kolozsvárról jött, blablabla. Kérdezem, minek jött pont ide, Kolozsvár sokkal szebb hely, meg különben is, ha már onnan eljött, hát találhatott volna jobb helyet is talán, most, hogy már EU, meg különben is, na. Erre mondja, hogy így meg úgy, külön vagyok az uramtul, jaj de nehéz, blablabla. Külön van az urátul, oké, de hogy ettől miért kell Kolozsvárról pont Budapestre jönni koldulni, azt még mindig nem értem. Nem baj, ha már így szóba elegyedtünk, gondoltam, nem hagyom ott csak úgy, mert bár egy szavát se hittem el, ugye azért mégiscsak rosszul éreztem volna magam, ha nem adok semmit. És még az időzítés is tökéletes volt, hiszen pont ahogy a kezébe nyomtam az érmét, és egy másodperccel sem előbb tűnt fel mellettünk pimasz vigyorral a képén az ura, akitől, ó jajj, akkor már vagy 2 perce külön volt.
Épp el is felejtettem azt a kis esetet, mígnem este, szintén a Deák téren, a magánbeszélgetésembe bele nem csöppent egy néni a zacskóival. Nyomta a vicces szöveget, nyelveket beszél, minden, látszik, hogy nem akárki ő, nem az utcán kezdte; aztán mikor kividámkodtuk magunkat, jött a jaj-hova-jutottam-duma. Hát jó, úgy tűnik, ez ma egy ilyen nap, adom a százast, ezen ne múljon, nem pont ez fog hiányozni. Ám nénink, ahogy megpillantja, mi került a kezébe, kiül az arcára az a műkönyörgés, amitől mindig úgy felmegy a pumpám, és közli, hogy ez kevés, és adjunk többet.
Na tessék. Itt a dilemma. Hogy mi a jobb: ha emberszámba veszek másokat, akkor is, ha koldulnak és büdösek, és nem nézek át rajtuk és nem alázom meg őket, mert épp elég rossz nekik, hogy úgy élnek, ahogy, holott pontosan tudom, hogy én vagyok átverve; vagy ha azzal a tipikusan magyar, kemény és zárt arckifejezéssel megyek tovább, mint mások, és meg se hallok, meg se látok (vagy legalábbis úgy teszek) egy hozzám forduló embert. Ha dörzsölt vagyok, és nem hagyom, hogy kihasználjanak, kizsákmányoljanak, becsapjanak, ha csak látszólag is, mert hiszen tudom jól, mi a valóság; vagy ha még nem veszett ki belőlem minden emberség (akár nevezhetném ezt divatos szóval szociális érzékenységnek is), és bizony összeszorul a szívem az idős néni láttán (ha mégoly hazug is), akinek este tízkor otthon kéne aludnia vagy néznie a Híradót, ahelyett, hogy szatyorban cipeli az életét a téren.
Gondolom, mint a legtöbb dologban, itt is kell lennie egy egészséges határvonalnak, egy arany középútnak. De vajon hol lehet?

„Koldus-szegény királyi gazdagon
részeg vagyok és mindig szomjazom.”
(William Shakespeare: 75. Szonett; Szabó Lőrinc ford.)