Állás / Job 2

Ma aláírtam a szerződést az új munkahelyemen.
Baromi jó érzés volt.
Annyira örülök, hogy végre lesz egy normális munkahelyem, mint minden (?) normális (?) embernek. A helyzet az, hogy most jutottam el odáig, hogy hagyom a kamaszos, világmegváltós álmaimat, hogy nekem majd olyan munkám lesz, amit imádok, amiben én vagyok a legjobb, ami hasznos és fontos és közben mindenki engem ünnepel, hogy mennyire ügyes és okos vagyok, ja, és persze közben, mintegy mellesleg halálra keresem magam.
Azt hiszem, nagyon keveseknek adatik meg az ilyesmi.
Szóval, valószínű, hogy már nem nagyon leszek körülrajongott rock sztár, világhírű bűvész, Pulitzer díjas újságíró, ünnepelt író, költő, közéleti személyiség, és be kell látnom, hogy a kívülről nagyon tetszetős csóróskodós bohém élet sem nekem való.
Nem, nem akarok továbbtanulni a doktori fokozatra, mert jelenleg semmi értelmét nem látom, és nem, nem megyek el tanítani minimálbérért, és nem, nem akarom magam az üres zsebű szabadság-illúzió kedvéért ilyen-olyan intellektuális tevékenységből feketén fenntartani.
A lényeg jelen pillanatban inkább az, hogy legyen értelme reggelente felkelnem, hogy legyen egy hely, hol meg kell jelennem és bizonyos dolgokat el kell végeznem. Vagyis hogy hasznosnak érezzem magam, legyenek körülöttem emberek, és kapjak a munkámnak megfelelő fizetést. Úgy tűnik, ez a szerencsés konstelláció most majd jól meg is valósul.
Nem úgy, mint az előző munkahelyemen, ahol ugyebár folyton egyedül kuksoltam (írhatnám úgy is, hogy „csesztem a rezet”, de én ilyen csúnyát nem írok), a munkámat totálisan értelmetlennek és feleslegesnek, de minimum alulértékeltnek éreztem, saját magamat pedig totálisan ignorálva és hülyének nézve. És persze ennek a minden mindegy állapotnak megfelelően alakult a fizetésem is, ami népmesei motívumokkal élve: hol volt, hol nem volt.
Úgyhogy legyen bármily kispolgári, én bizony minden reggel szépen be fogok menni dolgozni, és majd munka után leszek intellektuel és rock sztár és bűvész és minden egyéb.

--------------------------

Signed the contract for my new job today.
Gosh it felt so good.
I am so glad to know that now I will have a normal job like all (?) the normal (?) people do. The truth is that lately I got to the point where I gave up my teenage world-saving dreams, things like I’ll have a job I absolutely adore and of course I am the best at it, a job that is beneficial and important and everyone adores me for being so smart and clever, and by the way I would be making tons of money with it.
I think that very few people are this lucky.
So it looks like I might not become a famous rock star, a well known magician, a journalist, a poet, a writer, or any kind of celebrity; and I must acknowledge that the always broke bohemian life is not for me either.
No, I do not want to study for PhD because I just don’t see why that would be good for me at this point, and no, I do not want to teach in a school and earn minimum wage, and no, I do not want to be a poor but free intellectual and/or illegal freelancer either.
The main goal for me at this point of my life is to have a reason to get up in the morning; to have a place where I have to be and to have tasks that I have to do. In other words I want to feel useful, I want to have people around me, and I want to make money that corresponds with the work I do. It looks like at my new job I will have all this.
Unlike at my old job, where I was alone all the time, I felt like my work was pointless and superfluous but at least undervalued and I myself felt completely ignored and fooled. And of course my salary was in perfect harmony with this flippant situation: either I got it or I didn’t…
So however philistine it may or may not sound: I will go to work every morning like good girls do, and after work I can still be intellectual and make music or be a magician or do whatever I want to do.