Himnusz

Engem valamiért meghat a magyar himnusz. Meghat az izraeli is. Az amerikai nem hat meg, inkább szépnek találom, és kicsit irigykedem, hogy az amerikaiak többnyire milyen büszkék arra, hogy amerikaiak. Én általában nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, sem arra, hogy izraeli. Sőt, időnként inkább még szégyellem is kicsit – mindkettőt. Izraelben azt, hogy magyar vagyok, Magyarországon pedig azt, hogy izraeli. Jövet-menet összeszorul a gyomrom a reptéren. Szóval magam sem értem, hogy legutóbb épp vasárnap, a szombathelyi mártírünnepségen, miért is könnyeztem mindkét himnusz alatt, miközben arra emlékeztünk, hogy hogyan küldték a halálba családom nagy részét 600 000 másik magyar zsidóval együtt a derék magyar szomszédaik.
Állandó téma ez, hogy menni-e vagy maradni. Hogy hol kevésbé gáz élni.
„Buzikat a Dunába, zsidókat meg utána” – skandálták a magyar hazafiak most szombaton, Budapesten. Kicsit később pedig majdnem ugyanúgy vertek meg melegeket a nyílt utcán, mint 1944-ben a zsidókkal tették. Mondom, MOST. 2007-ben. Budapesten. A Gyurcsány meg persze még mindig monnyon le, bár nem igazán értem, mi köze egyiknek a másikhoz, abba meg inkább bele se gondolok, hogy mi van akkor, ha valaki történetesen egyszerre zsidó, meleg, és MSZP-s.
Én utálom a politikát, és nem is értek hozzá. De azt tudom, hogy ilyennek nem szabadna történni.
Nem szabadna, hogy legyen zsidózás, buzizás, cigányozás. Nem szabadna, hogy a melegek zsidózzanak, a zsidók cigányozzanak, a romák buzizzanak, hogy az izraeli vallástalanok szapulják a vallásosakat, a vallásosak meg leköpjék a nem vallásosakat, hogy Jeruzsálemben egy zsidó leszúrjon egy másik zsidót azért, mert az meleg, a magyarok pedig szimplán verjenek halomra és lőjenek a Dunába mindenkit illetve bárkit, akivel épp az adott pillanatban bajuk van.
És ha mégis megtörténik, még mindig megtörténik, 2007-ben, Európában is megtörténik, akkor bizony elég nagy bajban vagyunk.