Böjtnap / Fast day

Még jó, hogy Rosh hashana után böjtnap következik. Különben biztos kidurrannék.
Hát, nem ez az újév volt életem legspirituálisabb élménye. Pedig amúgy minden rendben volt. Csak valahogy mégse. Talán nem voltam eléggé ráhangolódva. Régebben tudni véltem, hogyan kell megtérni, imádkozni, ilyesmi. Egy darabig működött is. Aztán azt tapasztaltam, hogy nehéz ezeket a dolgokat huzamosabb ideig ugyanazon a szinten tartani. Tehát a nullához képest ugyebár minden lépés a spiritualitás felé szinte leteríti az embert, olyan erővel bírnak az élmények. Ez aztán fokozható egy kicsit, és talán ismételhető is néhányszor, ahogy az ember tanul, és kezdi érteni, hogy mit csinál. De sajnos egy idő után pont ez az, ahol gellert kap az egész. Amikor már annyira tudunk mindent, hogy az érzéseknek nem marad hely, idő, s energia. És ami még veszélyesebb, amikor az ember beprogramozott agya felülírja vagy elnyomja az érzéseket. Olyankor talán többet kellene tanulni, de ahhoz meg már nincs elég lendület, lelkesedés. Hiszen amikor az ember túl sokat tanul, akkor bizony belelát olyan dolgokba is, amilyenekbe nem feltétlenül szeretne, és ez nem csak hogy elveszi a dolgok báját, hanem még meg is mérgezheti azt a keveset, ami addig stimmelt. Viszont akkor meg hogy van ez vajon? Igen, persze, boldogok a lelki szegények, tudom. De akkor mi van, ha valaki már nem lelki szegény?
Ez persze csak költői kérdés, amolyan elmélkedés eme csendes órán, itt irodám magányában.
Asszem most felveszek egy zoknit.
Szép napot.

-------------------------

Good thing Rosh hashana is followed by a fast day. I would surely explode otherwise.
Well, this holiday was not the most spiritual experience I ever had. I mean everything was really fine. But still, something was missing somehow. Maybe I wasn’t tuned in. There were times where I thought I knew how to repent, how to pray properly. It ever worked for a while. But then I found it hard to keep these things on the same level all the time. Starting from zero, every step taken towards spirituality has great power. It may get a bit stronger; it may even be repeated a few times, as one learns more and starts to understand what is really happening. But after a while this is exactly where it goes wrong. When you know so much, that there’s no place and time left for your feelings. And what is even more dangerous: when your pre-programmed brain starts to overwrite or oppress your feelings. Perhaps that’s when one should learn more, but there’s not enough enthusiasm. Because the more you learn the more you start to see things you didn’t really wanted to see. And this doesn’t only take away the charm; it may even destroy the beauty that was there before. What’s the solution then? Yeah, I know, happy are the poor in spirit. But what happens when you’ve already passed that stage?
These are not questions to be answered immediately. These are only thought inspired by the silence of my lonely office.