Ez egy mozgalmas nap lesz. Még alig van 9 óra, és máris mennyi minden történt. Felkeltem jó korán, mert úgy volt, hogy 8tól egy ismerős gyerekre vigyázok. Ez aztán máshogy alakult, úgyhogy lett egy kis szabadidőm. Ezalatt az orvosi rendelőben tettem néhány érdekes felfedezést. Nem, nincs semmi bajom. Sőt, még csak nem is arról van szó, hogy minden szabad órámat az orvosi rendelőben múlatnám. Csak épp útközben találkoztam az egyik barátnőmmel, aki a férjének ment gyógyszert íratni, és mivel azt gondoltuk, az úgyis csak pár percig tart, elkísértem.
A rendelőnél olyan rendszer van, hogy az utcán kell csengetni a kaputelefonon. Amíg vártuk, hogy az asszisztensnő kinyissa az ajtót, megjelent egy bácsi.
- Csengettek már? – kérdezte, és azzal tőle meglepő fordulattal vadállatként rángatni kezdte az ajtót. Na, gondoltam, biztos ő is úgy tanulta, hogy előbb jön a lift, ha százszor megnyomjuk a gombot. És valóban, láss csodát, addigra valóban berregni kezdett az ajtó, bár gyanítom, hogy inkább az asszisztensnő aranykezének, mintsem a rángatásnak köszönhetően.
Mindenesetre bácsink korát meghazudtoló fürgeséggel iramodott előre, hogy aztán persze előttünk húzhasson sorszámot. Nem baj, mondjuk, úgyis olyan rég találkoztunk, legalább beszélgetünk kicsit.
Így is tettünk. Ám ahogy ott üldögélünk békésen, egyszer csak a szomszéd rendelő előtti padon egy férfi zsebében az addig csendesen pihenő mobiltelefonból egyszerre csak torka szakadtából üvölteni kezd Hitler:
- Sieg Heil!
Válaszul a tömeg:
- Heil!
Majd ismét:
- Sieg Heil!
- Heil!
Aztán megint, míg emberünk fel nem vette a telefont. Én először azt hittem, rosszul hallok, vagy ez biztos megint csak a harmadik generációs Holocaust parám. De nem. Judit is hallja, és már fel is pattan, hogy ő ugyan megnézi, ki ez a vadbarom, és jól megmondja neki a magáét. Én meg leforrázva ülök, nem tudom, ilyenkor mit is kellene lépni. De balhét ne csináljunk, húzom vissza Juditot. Azért csak megnézzük. Teljesen normális külsejű, 50 körüli, zsíros hajú, bőrkabátos férfi. Semmi kirívó. Visszaülünk hát, és azon tanakodunk, mit tegyünk, meg hogy az ilyesmi ütközik-e vajon bármiféle törvénybe, vagy csak szimplán irdatlan nagy ordenáré taplóság, és amellett baromi bántó, megalázó, és dühítő is egyben.
Én ilyenkor gyáván ülök, behúzom fülem-farkam, és csendesen kiakadok. Judit viszont bátrabb, megmondósabb. Neki gyerekei vannak. Zsidó gyerekei. Úgyhogy végül csak feláll, és tisztes távolságból így szól:
- Mondja uram, nem szégyelli magát, hogy így csörög a telefonja? Tudja, ez nagyon bántó.
A pasas nem vág vissza, nem támad. Hogy nem tehet róla, mondja, a haverja (igen, ezzel a héber szóval mondta, a haverja!!!) tette fel neki ezt a csengőhangot, de majd leszedi.
Persze, nem tehet róla. Mennyi ember nem tehet mennyi mindenről. Mégis mennyi minden van. Jó lenne kicsit tudatosabbnak lennünk. Hogy ne csak úgy történjenek a dolgok, ha akarjuk, ha nem. Hiszen ahogy a Laár pour Laár társulattól tanultuk: Mindenki a saját szerencséjének a pogácsa!
--------------------------
This is going to be an interesting day. It’s hardly 9 o’clock yet and already so much has happened. Got up early, as I was supposed to baby-sit a kid I know, but at the end it worked out differently. In my free time I made interesting discoveries at the doctor’s office. Not that I’m sick or anything, neither is it a habit of mine to spend my free time at the doc’s office. But as I was walking on the street on this unusually early morning hour (at least for me) I ran into a friend of mine who was on her way to the doctor to get some pills for her husband; and since we thought it would only take a few minutes I decided to keep her company.
At the doctors office you have to ring the bell on the outside, and the assistant lets you in. So we pushed the button, and as we were waiting for the door to open, an old man arrived and asked:
“Did you ring yet?” And with that he started yanking the door. This behavior seemed pretty weird to me, but ok, I thought to myself, he was probably taught that the elevator comes faster if you push the button a million times. And indeed, by then the door opened with a buzz, but I suspect that this was due to the assistant’s golden hands rather than the yanking. The old man, despite of him being well on in years ran forward quickly and took our place in line. ‘Sokay, we thought, at least we have an opportunity to catch up a bit.
While we did so, sitting peacefully on the bench, something very strange happened. From a cellular phone, than was till then resting quietly in the pocket of a man in the waiting room of another doctor’s office, Hitler started yelling at the top of his lungs:
“Sieg Heil!”
And the crowd answered:
“Heil!”
And again:
“Sieg Heil!”
„Heil!“
And it went on till the guy answered the phone. First I thought I didn’t hear right. Or that it’s only my third generation Holocaust paranoia. But no. Judith heard it too. She jumped up immediately to see who this beast is and to tell him what she had to say to him. I was just sitting there helplessly, not knowing at all what to do. But let’s not make a deal, I pull her back. We were still curious. But nothing special. A normal looking man in his fifties with greasy hair, wearing a leather jacket. So we sit back down to discuss what’s the best thing to do in situations like this; pondering whether this is against the low or it’s simply outrageous besides being hurtful, humiliating and upsetting at the same time. I tend to just sit quietly, being busy being hurt. But Judith is not like that. She’s brave. She has children. Jewish children. So she stands up again and says to the guy:
“Tell me, sir, are you not embarrassed to have a ringtone like this? It is very hurtful, you know.”
The guys doesn’t attack. He says it’s not his fault, his friend uploaded the tone for him but he will change it.
Yeah, sure, not his fault. There are so many things in this world that do not depend on us but they still happen somehow. It would be great to be more in charge of our own lives sometimes.
