Rose

Tegnap este kicsit padlót fogtam. Rose. Igen. Vári Éva. Váriéva, váriéva, váriéva, évek óta hallom, hogy váriéva. De most először láttam színdarabban (ciki? nem baj.), pontosabban monodrámában. Ami is arról ismerszik meg, hogy Vári Éva, azaz Rose, áll, ül, jön, megy, beszél, mesél, meg be is mondogat rendesen, mert azért Martin Sherman is jól kitalálta ezt; a közönség meg néha nevetgél (zavarában, nyomorában, mert vicces, vagy mert nem érti, min nevet a többi), máskor visszafojtja a lélegzetét, a vége felé meg jól elgondolkozik, esetleg sírdogál. Van benne háború, béke, bűn és bűnhődés, szerelem, ármány, Izrael, lelkesedés, meghasonulás, szóval mindenféle, ami bennem is. Hááát, hmm… sírtam is, mint a lánc; bár ez így önmagában még nem jelent semmit, ezt azóta tudom, mióta egy komédiáról könnyes szemmel jöttem ki a moziból, és nem a kacagástól. Ami meg az elgondolkozást illeti, köszönöm, az is megvan egy időre.

---------------------------

Last night a saw a play called Rose, written by Martin Sherman. Of course it moved me very deeply, as does almost any Jewish subject. The Hungarian actress, Éva Vári, who did the whole play alone, was amazing. I’ve heard a lot about her before but this was the first time I saw her in the theater. The play is really the life story of a Jewish woman; with war and peace, crime and punishment, love, intrigue, Israel, enthusiasm, disenchantment, basically pretty much everything that’s inside me too. It’s the kind of play where people in the audience sometimes laugh (either because it’s funny or because they are puzzled and don’t know what else to do), other times they hold their breath, and towards the end they start thinking and might even shed a few tears. Well, umm… I cried like rain when it was over; but this doesn’t mean much since I walked out of the movie theater crying after a comedy, and those were not tears of laughter either. In any case, this play will sustain me with food for thought for a while.