A hősök

Ó, a magyar férfiak! A hősök! A mi megmentőink! Méltán uraink és parancsolóink! A mai napomat máris három lovag aranyozta be nemes tetteivel, pedig lám, még csak alig kezdődött el.
Az első daliával a metrón találkoztam. Számos megállón keresztül állhatatosan és kitartóan bizonyította a metrókocsi összes utasa előtt, hogy ő bizony nem viszi odébb gyönyörű szétterpesztett lábait egy miliméterrel sem, egyik irányba sem, csak azért, hogy mások is odaférjenek mellé! Még mit nem!
A második dalia az Üllő úton ült megfúrt kipufogójú, hozzávetőlegesen 1987-as évjáratú, egyaránt lenyűgöző hangú és külsejű, nyilvánvaló anyagi és szellemi gazdagságról árulkodó Opel Kadettjában, és arra várt türelemmel, hogy a piros lámpa zöldre váltson. Én ekkor jöttem fel az aluljáróból, és látván, hogy süt a nap, bevallom, bizony elmosolyodtam. Lovagunk ekkor a tettek mezejére lépett, és tán még az iráni erkölcsrendészetet is megszégyenítő elszántsággal és fürgeséggel letekerte menő kocsija ablakát, s mivel épp zöldet kapott, padlógázt adva elindult, és mindezen összetett tevékenységsor mellett még az ablakon is ki tudta üvolteni ama bölcs észrevételét, hogy „Hülye vaaaaaagy?!”. Nehogy már holmi nő azt gondolja, hogy csak úgy el lehet mosolyodni az Üllői úton reggel háromnegyed hétkor! Rendnek kell lenni, kérem!
A harmadik dalia az irodaház portáján védelmezi az itteni dolgozókat. Lenyűgöző volt az a fejmozdulat, amivel a köszönést igyekezett elkerülni, nyilván azért, hogy ennél sokkal fontosabb tevékenységekre tartalékolja értékes energiáiát. Én sajnos nem voltam elég fogékony a finom utalásra, és az intő jelek ellenére elkövettem azt a hibát, hogy mégis köszönni merészeltem neki. Igazi férfihoz méltón azonnal honorálta is pimasz tettemet azzal, hogy a tudomásomra hozta: azon az ajtón, amin minden reggel bejövök dolgozni, ma nem léphetek át. Méghozzá azért nem, mert ő, a kulcsok őrzője, minden ajtók ura, még nem nyitotta ki, és nem is fogja.

Hölgyek! Lányok! Asszonyok! Éltessük együtt hőseinket!