Tegnap este felhívta a figyelmemet egy kedves ismerős, hogy ne
közöljek „sajnálatraméltó státuszokat”. Mert arra úgysem figyel oda senki.
Igaza lehet.
De ez az éremnek csak az egyik oldala. Mármint az, hogy ha valaki valamit közöl, azt teheti azért, hogy a közlése eljusson valahova, vagy valakihez.
A másik oldala pedig az, amikor valaki azért közöl valamit, mert ha nem teszi, felrobban. Mint csernobil, vagy a szódásszifon.
Szóval az van, pajtikáim (már ha egyáltalán olvassa ezt valaha valaki, ha meg nem, akkor tekintsük ezt költői fordulatnak, vagy önnön magam királynői többes számú megszólításának), az van, hogy amint ezt már korábban jeleztem, ez itt az én blogom. Ide azt írok, amit akarok. Akit nem érdekel, az most bökjön rá a kis piros ikszre a jobb felső sarokban, és ágyő, dugja nyugodtan vissza az idilli homokjába azt a kis gondtalan buksiját.
Mert akár tetszik másoknak, akár nem, én most rohadt sz*rul vagyok. Aki akarja, hívja ezt nyugodtan nyafogásnak. De senkinek nem teszem meg azt a szívességet, hogy vigyorogva röhincsélek, csak azért, hogy az ő kis lelki nyugalma megmaradjon.
Mert az élet nem mindig csak játék és mese.
Mármint az enyém. Mármint éppen most.
Voltam én már jól is, tudom, milyen az. Volt már, hogy pozitívan láttam a világot. Volt már, hogy volt állásom, volt már, hogy volt egy kis pénzem is. Voltam már én is külföldön nyaralni, és étkeztem drága vendéglőben. Volt, amikor nem okozott anyagi fejtörést a bkv bérlet vagy a jobb sajt a közértben. Volt már, hogy meg tudtam venni a jó cipőt, a márkás ruhát (aminek köszönhetően most nem kaptam első körben önkormányzati segélyt, mert a fickó rám nézett, és nem hitte el, milyen csóró vagyok… ami lehetne akár jó hír is, hogy még nem vagyok elég lepukkant). Volt már, hogy nem stresszeltem, hisz nem is nagyon volt miért.
És aki most azt az egetverő baromságot gondolja magában, hogy „de hát nem a pénztől sallala”, annak javaslom, hogy csináljon végig egy hónapot abból, amiben most én vagyok, és utána majd visszatérünk erre a témára.
Bevallom, amikor jól voltam, engem is idegesítettek a csóró ismerősök. Idegesítettek, mert folyton csak a nyomorukról volt szó, minden társalgás oda lyukadt ki a végén. Nem lehetett velük rendesen programot csinálni, mert nem volt lóvéjuk semmire, én meg szívesen hívok meg néha ezt-azt, erre-arra, de mindig mindenre nem. Lúzernek is tartottam őket egy kicsit, meg talán lustának is, és persze bennük kerestem a hibát, hisz tudjuk jól, hogy mindenki a saját szerencséjének a trallala, és ha valakinek sz*r, akkor nyilván ő tehet róla.
Mert nem elég okos, nem elég szorgalmas, nem elég rátermett, nem beszél nyelveket, nem elég ez és nem elég az, nem próbálkozik eléggé, válogat, és különben is, nem megfelelő a gondolkodásmódja, a negatívra koncentrál, tehát nem vonzza be a jót.
Ám akár tetszik, akár nem, most egy kicsit más a helyzet. Másfél éve keresek munkát, ebből egy éve nagyon aktívan. Heti 20-30 állásra jelentkezem és 3-6 interjún veszek részt, van, hogy napi kettőn-hármon. Azt hiszem, nem nagyon van olyan ismerősöm, akivel ne beszélgettem volna már a témáról. És komolyan mondom, hogy már nem válogatok. Eleinte persze nagy volt a mellényem, hogy helpdesk nem, titkárnő nem, ez nem meg amaz nem, hogy x összeg alatt nem, hogy hülye cégnél nem, stb. Már nincs ilyen. Bármit, bárhol, bármennyiért. Nemigen van olyan portál, fejvadász cég, multi, alapítvány, szervezet, stb, ahol ne nyomulnék folyamatosan.
Persze, próbáltam és még mindig próbálok pozitív lenni. Nem süppedek bele a langyos sz*rba: aktív vagyok, meditálok, jógázom, sportolok, napi ezer órában állást keresek, motivációs levelet írok, interjúra járok, mellette tanítok, egészségesen étkezem, nem cigizek (bár újabban kívánom), nem füvezek és nem iszom (bár néha jólesne egy kicsit ellazulni). Lelkesítő könyveket olvasok, lelkesítő zenéket és előadásokat hallgatok.
Szóval bocsi, de most ez van, nyuszikáim.
Tudom, hogy megszoktatok egy folyton vigyorgó, jó kedvű, vicces energiabombát, és most hiányoljátok.
Én is.
Igaza lehet.
De ez az éremnek csak az egyik oldala. Mármint az, hogy ha valaki valamit közöl, azt teheti azért, hogy a közlése eljusson valahova, vagy valakihez.
A másik oldala pedig az, amikor valaki azért közöl valamit, mert ha nem teszi, felrobban. Mint csernobil, vagy a szódásszifon.
Szóval az van, pajtikáim (már ha egyáltalán olvassa ezt valaha valaki, ha meg nem, akkor tekintsük ezt költői fordulatnak, vagy önnön magam királynői többes számú megszólításának), az van, hogy amint ezt már korábban jeleztem, ez itt az én blogom. Ide azt írok, amit akarok. Akit nem érdekel, az most bökjön rá a kis piros ikszre a jobb felső sarokban, és ágyő, dugja nyugodtan vissza az idilli homokjába azt a kis gondtalan buksiját.
Mert akár tetszik másoknak, akár nem, én most rohadt sz*rul vagyok. Aki akarja, hívja ezt nyugodtan nyafogásnak. De senkinek nem teszem meg azt a szívességet, hogy vigyorogva röhincsélek, csak azért, hogy az ő kis lelki nyugalma megmaradjon.
Mert az élet nem mindig csak játék és mese.
Mármint az enyém. Mármint éppen most.
Voltam én már jól is, tudom, milyen az. Volt már, hogy pozitívan láttam a világot. Volt már, hogy volt állásom, volt már, hogy volt egy kis pénzem is. Voltam már én is külföldön nyaralni, és étkeztem drága vendéglőben. Volt, amikor nem okozott anyagi fejtörést a bkv bérlet vagy a jobb sajt a közértben. Volt már, hogy meg tudtam venni a jó cipőt, a márkás ruhát (aminek köszönhetően most nem kaptam első körben önkormányzati segélyt, mert a fickó rám nézett, és nem hitte el, milyen csóró vagyok… ami lehetne akár jó hír is, hogy még nem vagyok elég lepukkant). Volt már, hogy nem stresszeltem, hisz nem is nagyon volt miért.
És aki most azt az egetverő baromságot gondolja magában, hogy „de hát nem a pénztől sallala”, annak javaslom, hogy csináljon végig egy hónapot abból, amiben most én vagyok, és utána majd visszatérünk erre a témára.
Bevallom, amikor jól voltam, engem is idegesítettek a csóró ismerősök. Idegesítettek, mert folyton csak a nyomorukról volt szó, minden társalgás oda lyukadt ki a végén. Nem lehetett velük rendesen programot csinálni, mert nem volt lóvéjuk semmire, én meg szívesen hívok meg néha ezt-azt, erre-arra, de mindig mindenre nem. Lúzernek is tartottam őket egy kicsit, meg talán lustának is, és persze bennük kerestem a hibát, hisz tudjuk jól, hogy mindenki a saját szerencséjének a trallala, és ha valakinek sz*r, akkor nyilván ő tehet róla.
Mert nem elég okos, nem elég szorgalmas, nem elég rátermett, nem beszél nyelveket, nem elég ez és nem elég az, nem próbálkozik eléggé, válogat, és különben is, nem megfelelő a gondolkodásmódja, a negatívra koncentrál, tehát nem vonzza be a jót.
Ám akár tetszik, akár nem, most egy kicsit más a helyzet. Másfél éve keresek munkát, ebből egy éve nagyon aktívan. Heti 20-30 állásra jelentkezem és 3-6 interjún veszek részt, van, hogy napi kettőn-hármon. Azt hiszem, nem nagyon van olyan ismerősöm, akivel ne beszélgettem volna már a témáról. És komolyan mondom, hogy már nem válogatok. Eleinte persze nagy volt a mellényem, hogy helpdesk nem, titkárnő nem, ez nem meg amaz nem, hogy x összeg alatt nem, hogy hülye cégnél nem, stb. Már nincs ilyen. Bármit, bárhol, bármennyiért. Nemigen van olyan portál, fejvadász cég, multi, alapítvány, szervezet, stb, ahol ne nyomulnék folyamatosan.
Persze, próbáltam és még mindig próbálok pozitív lenni. Nem süppedek bele a langyos sz*rba: aktív vagyok, meditálok, jógázom, sportolok, napi ezer órában állást keresek, motivációs levelet írok, interjúra járok, mellette tanítok, egészségesen étkezem, nem cigizek (bár újabban kívánom), nem füvezek és nem iszom (bár néha jólesne egy kicsit ellazulni). Lelkesítő könyveket olvasok, lelkesítő zenéket és előadásokat hallgatok.
Szóval bocsi, de most ez van, nyuszikáim.
Tudom, hogy megszoktatok egy folyton vigyorgó, jó kedvű, vicces energiabombát, és most hiányoljátok.
Én is.
